** Szabó Judit ** színésznő **

BABAVÁRÓ NAPLÓ

2004. (!) október

    Amikor a számítógép előtt ülve a keresőbe ismét a családtervezés szót kezdtem el beírni; amikor hónapok óta megvettem a Kismamát, aminek az olvasásához már oly természetesen hozzátartozott az a kis gombóc a torkomban és az a könnycsepp, amit nem szabad hagynom kibuggyanni; amikor egyre többször kezdődött úgy mondat, hogy majd a mi kisgyerekünk; amikor a férjem lányai is egyre sűrűbben hozták szóba; amikor egyszercsak több barátnőmnél is babalátogatóban jártam; amikor már a szomszéd lányt is figyeltem kutyasétáltatás közben, hogy mennyit nőtt a pocakja és egy nap köszönés helyett lelkesen újságoltam az ajtón még éppen belépő férjemnek, hogy megszületett a kisbabájuk;

azt hiszem az idő tájt történt, hogy rádöbbentem.

   Nem akarok tovább várni.

Gyereket szeretnék.

Eljött az idő.

   Már nem tudom azt mondani, hogy majd, ha összeházasodtunk, ha készen leszünk a lakással és még azt a szerepet szeretném eljátszani…

Az ideális pillanat soha nem jön el, csak egyre jobban vágyakozik az ember.

Az egyetlen szerep amire vágytam: az anyaság volt.

 

   Ezek után nem volt más választásom, mint hagyni, hogy teljesen eluralkodjon rajtam az érzés.

Mivel általában igyekszem „tudatos lányként” élni, sejtettem: nincs mese, menthetetlenül beindul a „babaproject” (bár tudnám, hogy miért nem tudom megszeretni ezt a szót!) és kevésbé költői időszak következik.

   Becsszóra sok mindenre számítottam, de ami valóban történt…

Kezdtem úgy gondolni, hogy a férjemnek igaza van, és az a legjobb nekünk, amit én nagyon NEM AKAROK.

(Mert első felindultságomban dackorszakát élő kisgyereket megszégyenítő módon, iszonyú jelentőségteljesen kijelentem bármire, hogy NEM, NEM AKAROM…, aztán persze tutira úgy lesz! Szokta is mondogatni az én szerelmem, hogy nem bánná, ha egyszer kivételesen nagyon nem akarnék főnyereményt a lottón.)

    Egyvalamiben biztosak voltunk.

Tudtuk, hogy általában nagyon kevesen fordítanak időt és figyelmet rá, inkább a véletlenre bízzák, hogy mikor, milyen körülmények között fogan meg a babájuk, mi mégis szeretnénk mindent megtenni, amit lehet, azért, hogy a kisgyerekünk a legjobb esélyekkel indulhasson.

   Olvastam a Családtervezési Programról. Később kiderült, szerencse, hogy a tudomásomra jutott ez a lehetőség és milyen jól döntöttünk!

   Azóta is lelkesen ajánlom mindenkinek, ha a babatervezés szóba kerül.

(Mint ahogy óriási hittel és meggyőződéssel ajánlok mindent, amit jónak tartok.

Igen, ilyen típus vagyok… Néhány cég nem is tudja, hogy lassan megérdemelném a jutalékot!)

   Az első találkozás alkalmával egy másfél órás beszélgetés keretében sorra vettünk minden kérdést a családfa felállításától, a felmenők betegségein át, a jövőbeni vizsgálatokig és feltehettem minden kérdést, ami csak az eszembe jutott. (És választ is kaptam rá!)

   A védőnő egy angyal, azóta is bármikor fel merem hívni, akármilyen újabb kérdés felmerül.

   És jöttek a vizsgálatok.

Izgalmas időszak volt, minden vizsgálati eredmény után úgy éreztem, hogy most megint tettünk valamit és egy picit közelebb kerültünk a várva várt csodához.

   Soroljam? Tüdőszűrés, nőgyógyászat, fogorvos, teljes laborvizsgálat, hasi ultrahang, PMS szakrendelés, genetikai tanácsadás, spermavizsgálat, jódürítés. (Ami megtudtam, hogy nagyon fontos, hiszen a jódhiány egyrészt koraszüléshez vezethet, másrészt a jód nagyon fontos a baba szellemi fejlődéséhez.)

   Elkezdtem szedni az Elevitet.

Húúú…

Mivel „nagyon okosan” este vettem be - általában a vacsoránál - (Becsszó, igyekszem ránevelni magam a reggelire, mert tudom, hogy mennyire fontos! De sajnos még ígysem mindig sikerül reggeliznem...), ezért az első hónapban úgy éreztem magam, mint egy turbó egér; pörögtem reggeltől-estig, majd  még tovább, merthogy egyáltalán nem tudtam aludni sem.

Sürgősen áttértem a reggeli szedésre, így a vitamin tunning-hatása rövid időn belül megszűnt.

    És reggelenként már nemcsak a telefonom ébresztett fél 7-kor (férjem „legnagyobb örömére” természetesen azokon a napokon is, amikor békésen szunyókálhattunk volna akár délig is…), hanem az a bizonyos belső óra is, hiszen ekkor már hónapok óta mértem az ébredési hőmérsékletemet.

  Mivel egyébként is kevés az izgalom az ember életében, megfejeli egy jó kis babaprojecttel, hogy aztán a  második családtervezési találkozón kiderüljön, hogy bár mindent megtesz azért, hogy  egyre közelebb kerüljön az egészséges kisbabához, valójában most távolodott el tőle igazán!

  Apró eltérések, semmi komoly probléma, csak egy kicsit rossz a  laboreredmény, jódhiány, egy nagyon makacsul ragaszkodó baktérium…

  Hosszú antibiotikumkúra kezdődött.

És mi kicsit meginogtunk, hogy valóban most kell- e megszületnie a babánknak?

(Lehet, hogy butaság hallgatni a megérzésekre, arra a bizonyos belső hangra, én mégis sokszor megteszem! Eddig még úgy emlékszem nem hagyott cserben.

És most úgy éreztem, várjunk.)

  A férjem jóval racionálisabb ember, mint én, de most mindenben egyetértettünk. Azért kezdtük el ezt a programot, hogy minden rendben legyen.

Az orvosok azt mondták, hogy nincs komoly probléma, próbálkozhatunk is, legfeljebb mégsem jön össze…

Azt hiszem végül az élet eldöntötte helyettünk.

A bal kézfejemen volt egy ronda seb, valamely konyhai ténykedésem alkalmával szereztem, naná, hogy később fogalmam sem volt róla, hogyan!

Hogy egy csatos csizma volt-e a bűnös, vagy a színpadon szakítottam fel a sebet valahogy? Nem tudom.

De tény, hogy az esti előadás végére már zsibbadt, lüktetett, rettenetesen bedagadt és nem hittem a szememnek.

(Hogy is hittem volna? Még sosem láttam ilyet, nem lehettem biztos benne, hogy valóban az!)

De az volt… Bizony egy piros csík igyekezett a kézfejem irányából a karom felé!

Hiába mondták többen, hogy meg kellene most mutatni orvosnak, én úgy döntöttem, hogy majd otthon!

200 km haza, késő éjjel a férjemmel otthon úgy döntünk, hogy mivel másnap reggel úgyis megyek a háziorvoshoz az influenza elleni védőoltás miatt, majd megmutatom neki, ne menjünk az ügyeletre.

(Ez a döntés elég meglepő volt számomra, mert én ugyan nem vagyok hipochonder alkat, de az én drágámnak minden köhintésre, tüsszentésre, szúnyogcsípésre van valami tuti módszere, gyógyszere, így most kicsit tényleg meglepett, hogy milyen szokatlanul könnyedén felülkerekedtünk ezen a problémán.)

    Háziorvos. Influenza elleni oltás elmaradt.

Viszont csatlakoztam az antibiotikumszedők csapatához, mert a csík az bizony az a csík!

És azt jelentette, hogy a fertőzés bekerült a nyirokáramba. Úgy rémlik valami ilyesmit hallottam a doktornő szájából…

    Így eldőlt. Várunk még…

 

2005. (!) november

   Nos, a várakozás esetünkben olyan jól sikerült, hogy egy évvel később vagyunk.

Mikor újra elhatároztuk, hogy most ismét belevágunk, akkor úgy gondoltam, hogy bizony, megérte várni…

Hiszen elmúlt közben belőlem valami. A görcsös akarás.

Hogy megbékéltem a sorssal és tudomásul vettem, hogy a kisbabánk úgyis akkor érkezik, amikor az a legmegfelelőbb, mi ezt nem befolyásolhatjuk.

Tehetek akármit, akarhatom bármennyire, a természet majd úgyis eldönti…

   (Cseppet sem meglepő fordulat számomra, hogy én bizony mégis újra bekattantam, és ismét magával ragadott a babaláz!)

De azt ma is ugyanúgy gondolom, mint egy évvel ezelőtt és ebben valóban nem változik a véleményem:  nem bánom, hogy minden előkészületet megtettünk, amit megtehettünk.

   És elkezdődtek a „babagyártás” napjai…

... 

   Ma nem próbáltam, legközelebb hétfőn fogok. Nyamvadtul érzem magam.

November van. „Oltások hava.”

Még érzem a Pneumovax hatását, remélem tényleg az és nem kaptam el valami nyavalyát, sokat fújom az orromat és a kedélyállapotom sem az igazi, bár a fejem már nem fáj.

Kicsit nehéz rávennem magam arra, hogy bármi értelmeset is csináljak ma.

(Nem is nagyon sikerült…)

Némi felesleges iratrendezgetés után úgy gondoltam kitakarítok.

Ezt kellően hasznosnak ítéltem mind a lakás, mind a saját állapotomra gyakorolt hatása miatt.

A nagytakarítás kellős közepén csengettek. Egy közvéleménykutató volt, aki kizárólag egykori marketinges tanulmányaimnak köszönheti, hogy bennem emberére talált és roppant segítőkész voltam. Amikor elment, befejeztem a takarítást és elindultam a postára, hogy feladjam a férjem lányaival összeállított ajándék cipősdobozt a „Tízezer gyermek karácsonya” akcióra.

   Este engedtem a kísértésnek és zuhanyzás helyett elmerültem egy kád forró, illatos, illóolajos fürdőben. A férjem telefonált, hogy már hazafelé tart és éppen nincs senki a gumisnál, lecseréltetné most a nyári gumit télire.

   Ez visszarántott a valóságba.

Tökéletes, így pont időben leszek kész a „szépítkezéssel”. Ez fontos!!! MA van a nagy nap!

(A viszonylag rövid ciklusaim miatt általában a 11. vagy a 13. napon van tüszőrepedésem. Ma van a 11. nap.)

 Annyira vicces így, hogy tudom, most „muszáj”.

Hol a spontenaitás, a romantika, a szerelem?  Naná, hogy röhögök és komolytalan vagyok és hogy ezek után nem érzem azt, hogy: „Na, most összehoztuk a kisgyerekünket. Hurrá! Szülők leszünk!”

Többször felébredtem hajnalban.

Kikészítettem a ruhákat?  Beraktuk este a kaját a hűtőbe?

Mikor ébreszt a telefonom? Vagy már elmúlt fél 7?

A kínai naptár szerint ebben a hónapban kisfiam foganhat, a holdnaptár szerint a mai holdállás alapján kislányunk lesz. Mikor van tüszőrepedésem?

Zümm-zümm… És a gondolatok CSAKAZÉRTSEM hagytak aludni.

Lassan belegárgyulok…

Hőmérőzés fél 7-kor.

A hőmérsékletem még leesett néhány tizedet, így tuti, hogy nem tegnapelőtt volt tüszőrepedésem.

MA VAN?!!

   Drága uram éppen a szendvicseit készítette a konyhában.

(Még szerencse, hogy egyáltalán nem vagyunk bonyolult család és mindenki szigorúan csak a saját gyártású szendvicseit hajlandó elvinni tízóraira!)

-„Én ma nagyon későn érek haza, meddig fogamzóképes egy petesejt?”

Határozottan jó érzés volt, hogy nemcsak én bolondultam meg.

-„Tulajdonképpen az is előfordulhat, hogy este már késő, mert a kis fickóknak még oda is kell érni és mi van, ha?…”- folytatódott a konyhából.

-„Jó, jó! De már így is késésben vagy! 10 perce el kellet volna indulnod!”

    Megoldottuk.

...

Kicsit örülök, hogy ma nem próbálok, mert rengeteg dolgom van.

Lassan össze kellene pakolni a cuccaimat is, amit viszek a főpróbahétre és mivel az én szerelmem ezalatt nem akar itthon árválkodni egyedül, úgy döntött, hogy - lévén neki is éppen főpróbahete lesz-, addig leköltözne Székesfehérvárra. Így duplán csomagolhatok. Igen ám, de ehhez először mosni és vasalni is kellene.

   Azok a fránya kismanók nem csinálták meg éjjel, így kénytelen leszek én…

Vásároltam, átgondoltam mit is kell még megvennem, elintéznem és előkészítenem karácsonyig, és mindezt hogy is csináljam ügyesen, úgy, hogy tulajdonképpen itthon sem leszek.

200 km-re leszek attól, hogy bármit is intézni tudjak, szinte bent lakom majd a színházban és egy szállodai szobában sopánkodom egyedül éjszakánként…

Azért azt már összekészítettem, hogy mit hoz a lányoknak a Mikulás. (És már a levelet is megírta.)

    De tulajdonképpen bármit csinálok, az agyamban folyamatosan ott motoszkál a „kisgyerek- kérdés.” (Vajon baj, hogy még mindig nem kedveltem meg túlzottan a babaproject kifejezést?)

Mindig úgy érzem, hogy ez a legnehezebb időszak, pedig hol van még a neheze?

Gyűlölöm a várakozást, nagyon nehéz kivárni, amíg kiderül, hogy sikerült-e és ha nem, akkor tehetetlen dühöt érzek és azt, hogy megint eltelt egy csomó idő, tulajdonképpen értelmetlenül.

Miközben tudom, hogy közben annyi más klassz dolog is történik velünk…

A legmegdöbbentőbb ebben számomra az volt, hogy rá kellett jönnöm, hogy tévedtem (ÓÓÓ!De utálom beismerni!), amikor azt gondoltam magamról, hogy türelmes ember vagyok.

Pedig olyan okosan tudtam eddig várni, ha érdemes volt és annyi kevésbé fontos dologhoz van birkatürelmem…

Miért éppen most nincs? Amikor ez mindennél fontosabb?

És reményeink szerint még vár rám 9 hosszú hónap okos és türelmes várakozás…

Akkor mi lesz majd?

Miért bolondulunk meg, ha gyerekről van szó?

Néha muszáj emlékeztetnem magamat arra, hogy minden napnak feladata van és nem szabad sürgetni az időt…

Na, ettől olyan fergeteges kedvem kerekedett, hogy beláttam csak a „Jóbarátok” segíthet, és miközben néztem felfaltam két citromos mignont és egy kókusztekercset.

2005. december

   Hazatértem a „száműzetésből”.

Hamarabb eltelt, mint gondoltam. Bár rettenetesen hiányzott a férjem és az egész itthoni életem, egyáltalán nem ártott meg, hogy dolgoztam és egyedül voltam.

Úgy éreztem rendet kell végre teremtenem sok-sok háborgó gondolat között.

Emlékezetes hét marad azonban más okból is.

Egész héten azt hittem, hogy most biztosan…

   Miközben a könyvesboltban karácsonyi ajándékokat válogattam, azért néhány kismamáknak szóló könyvbe is belelapoztam, hogy még egyszer pontosan megnézzem, hogy mit is ír a terhesség legkorábbi tüneteiről.

Mintha nem tudnám álmomból felébresztve is…

   Új tüneteket fedeztem fel a könyvben és természetesen rögtön magamon is. Hirtelen különös jelentőséggel bírt az a tény is, hogy nem nagyon volt étvágyam a héten, viszont a narancs iszonyatosan jól esett, minden nap ettem. Hogy örültem ennek!     Mert persze egészen biztosan nem a szervezetem ilyen okos, hogy ebben a barátságtalan, hideg, strapás  téli időszakban szeretne egy kis vitamint kiharcolni magának! Nem! Egészen biztos, hogy most babát várok.

Aztán nem bírtam tovább cérnával és vettem egy hiperérzékeny tesztet.

   Negatív lett. És abban a pillanatban a kedvem is. Negatívabb a negatívnál… Próbáltam nem elhinni, magyaráztam mindenféléket magamnak, hogy kár volt megcsinálni, meg, hogy biztos nagyon korán…

Egyszerűen nem akartam elhinni…Aztán reggel leesett a hőmérsékletem, apró foltok, de még egész nap reménykedtem, hogy mégsem jön meg.

    És másnap kezdett fájni a lábam, a derekam és a hasam is…

Megjött. Muszáj volt elhinnem, hogy nem sikerült. Nem várok babát.

Utálatos kedvem volt és haza akartam menni…

És még hátra volt a premier.

Oh, és a bankett. Semmi kedvem nem volt bulizni.

   De persze az élet sohasem ennyire fekete vagy fehér, megint jött egy váratlan esemény, amitől azért kicsit jobb lett a kedvem. Felhívott egy nagyon kedves barátnőm, akit ezer éve nem láttam, hogy játszom-e a ma esti bemutatóban, mert hivatalosak a premierre és éppen a város felé tart.

Szerencsére Kinga pontosan tudja, hogy milyen vagyok, hogy mi tölti be színültig mostanában a pici agyamat és túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy udvariaskodjunk. Nagyon jót dumáltunk.

   Elmúlt a karácsony.

Sok utazással, előkészülettel, igyekezettel, idegeskedéssel, de azt hiszem odafigyelésben, örömben és szeretetben, ami azért a lényege, még ha ezt néha el is felejtjük.

Idén a húgomék is úgy döntöttek, hogy a gyerekekkel ők is velünk és Mamikáékkal együtt Anyuéknál töltik a Szentestét, mint ahogy az valamikor régen volt. És így volt jó. Nagy boldogság és ez az igazi ajándék nekem, hogy visszatért a nagycsaládos karácsony!

És véletlenül úgy alakult, hogy így volt ez a férjem szüleinél is!

Apósom testvére a családjával Amerikából, a férjem szülei, a lányok.

Szerettem a karácsonyt.

 

Szilveszterkor bevállatuk!

Gyerekbulit rendeztünk.

Hát normális vagyok én?!…

Ha úgysem tudunk elutazni és nem megyünk sehová, legalább a csajok érezzék jól magukat felkiáltással!

Jól érezték! Hajnal 4-kor még dorbézolt volna a 8-10 éves siserehad, aztán persze horkoltak délig!

2006. január

   Nos, januárban alig volt időm.

Egy új magyar musicalt próbáltam. Minden nap, általában de. 10-től este 8-ig.

  Hazajöttem, csináltam valami  gyors vacsit, ettünk, beszélgettünk, néha megnéztünk egy jó filmet  és beestünk az ágyba, hogy másnap minden kezdődhessen elölről, ugyanígy!!!

Iszonyú feszített munkatempóban próbáltunk és nagyon kevés időnk volt.

  Közben a rendezőnk távirányítású lett (pacemakert kapott),

az igazgatónk is kórházban, sehol senki, aki gatyába rázhatná a csapatot és a művet.

Csak saját magunkra számíthattunk. Na, pont ez kellett most…

Közben folyamatosan játszottunk is,  jöttünk-mentünk Bp. és Sopron között.

   És azt hiszem pont erre a zűrre volt most szükség, hogy elfoglaljon minden létező helyet az agyamban, hogy ott egy kis ficak se maradjon üresen, ahol gyerekre tudok gondolni!!!

   Január 16-án voltunk az új nőgyógyásznál.

(Mert persze miért ne akkor derülne  ki, amikor az ember lánya babát szeretne, hogy a nőgyógyásza, akihez 13 éve hűségesen jár, már nem vállal több szülést…

A hír egyáltalán nem felvillanyozó, bizony nehéz lesz ilyen hosszú, bizalmas időszak után másik orvost keresni!)

   Az új doktornő megvizsgált, beszélgettünk, minden rendben. (A régi orvosom is doktornő volt, nekem nagyon bevált, ezért ehhez most is próbáltam ragaszkodni.)

Az új doktornő azt mondta, hogy próbáljak egy kicsit lazítani, mert ilyen idegállapotban nem fog összejönni a baba.

Ja, a tüszőrepedésem mikorra esett ebben a hónapban?

Persze, hogy három előadásom van zsinórban és nem vagyok itthon!

És hogy miért hiszem el újra és újra, hogy nincsenek véletlenek?

IGEN, IGEN…

Vissza kellett jönnöm próbára!

    Január 23. Hajnali 2 óra.

Most érkeztem haza előadás után, a fenekemben több, mint 200 km.

Aludnom kellene, délelőtt próbálok, aztán utazom vissza, mert este előadás van.

De a dátum, reggeli hőmérőzés szerint MA!!! , PG53 teljes páfrányerdőt mutat, itthon vagyok.

Minden klappol. Csatára fel…

És következett az a főpróbahét, amikor tényleg bent laktunk a színházban. Semmi mással nem tudtam foglalkozni.

Folyamatosan ott motoszkált a gondolat, hogy vajon most? Igen? Nem?

És hogy utálom ezt a várost, mert mindig itt jön meg… Újra és újra…

A két fontos dátum hajszálpontosan egybe esik. A bemutató napja és a menstruációm napja.

Február 3.

Nos, a két programból az egyik elmaradt…

A bemutató nagy siker lett.

 

2006. február

    HUURRRRÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!

De még nem merek önfeledten örülni.

Nem mertem akkor sem, amikor nem jött meg és még most sem merek.

A főpróbahéten már gyanakodtam, mert nem esett le a reggeli hőmérsékletem és nem is úgy nézett ki, hogy meg akar jönni.

Hazajöttem Bp.-re és még mindig minden szép.

Bár bizonyíték még nem volt a kezemben, én már biztos voltam. És óvatosan ugyan, de boldogok vagyunk!

Mikor merjünk tesztet csinálni, nehogy megint elkapkodjuk és csalódjunk?!

Szerelmetes férjem csütörtököt javasolt, én ragaszkodtam a szerdához.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Százszor is köszönöm annak a belső hangnak, amire igyekszem mindig odafigyelni. (És bocsánat, ha néha aztán valamiért mégis mást teszek, mint amit dübörögve kiabál!!!)

Most hallgattam rá. De jól tettem!

Február 8-án, SZERDÁN reggel a teszt POZITÍV lett.

(HUURRRRÁÁÁÁÁ!!!)

Bár halvány a csík, de csík és ott feszít a másik mellett!

   Délután olvasópróbám volt. Szünetben drága direktorom közölte, hogy szeretne beszélni velem, amire azóta számítottam, hogy tavaly áprilisban szerződtetéskor megosztottam vele a titkot, – bár ne tettem volna –  hogy babát szeretnénk…

Szóval elmondta, hogy nem igazán talált nekem megfelelő szerepet, csak két kis apróság lenne…

De hát én úgyis szülni akarok… És ha úgy alakul, visszavár…

   Bólogattam, bólogattam és közben az járt a fejemben, hogy nagyon köszönöm!

Köszönöm, hogy ez engem cseppet sem bánt!

Hogy most nem zokogok és nem remeg a térdem és nem omlott össze a világ!

Hogy VALAKI nagyon jól tudja, hogyan kell elrendezni a dolgokat az életben!

És köszönöm, hogy amikor kezdtem úgy érezni, hogy nekem most MÁS fontosabb, hogy a színház most pihenhetne bennem egy picit, akkor jól éreztem...

   Nem érdekel semmi más csak, hogy minden rendben legyen a babával és befér- e majd a babaágy, ahová terveztem…

Február 20-ára vagyok bejelentkezve a doktornőhöz. Addig aggódom és rettegek!

   És ez  így lesz mostmár egész életemben…

Hiszen vágyakozunk rá, idegesen várjuk, hogy megfoganjon, félünk, hogy minden rendben legyen a pocakban töltött 9 hónap alatt, aztán, ha majd megszületik: aggódva remegünk érte élete minden napján… 

  Remélem remeghetek még nagyon sokat…