** Szabó Judit ** színésznő **

2006. március

 

  Hú, de nagy volt a szám!

Hogy én milyen stramm csaj vagyok, semmi bajom és nem is értem mi ez a sok nyavalygás a reggeli rosszulléttel kapcsolatban?!

Isten nem ver bottal, ahogy drága nagymamám szokta mondani…

   Elhatároztuk, hogy minden hónapban legalább egy estét kettesben töltünk és szigorúan házon kívüli programot választunk.

Most még okunk is van ünnepelni.

   Ebben a hónapban a büszke apuka és a 6 hetes kismama egy „Ehet, amennyit bír” típusú éttermet választott.

Nos, egyikünk étvágyával sem volt soha különösebb gond – a férjem furcsa összefüggésként tartja számon, miszerint minél

drágább és puccosabb helyen vagyunk, én annál többet tudok enni –, nos nem is tudom pontosan, hogy volt- e olyan étel aznap este a svédasztalon, amit nem kóstoltam meg?!

   És jött a reggel…

 Nem értem miért nevezik reggeli rosszullétnek?!

A testemet egyáltalán nem érdeklik a napszakok.

Attól a naptól fogva hűséges társam lett az egész nap tartó, állandó émelygés.

De az émelygés szó nem is fejezi ki egészen pontosan ezt az érzést.

Egy kreatív kismama igazán beújíthatna rá valami szót!

És mintha a csúcspontokat – tudván, hogy nekem így a legrosszabb –, külön bónuszként estére tartogatná.

Ha árnyaltan szeretnék fogalmazni, akkor csak annyit mondhatok, hogy majdnem „kitörő” lelkesedéssel fogadom a színpadra krinolinnal a kezében belépő kedves kollégát…

   Ha időnk és pénztárcánk engedi, minden évben elutazunk kettesben kora tavasszal is néhány napra.

Egy határ melletti pici falu, Gosztola, Wellness panzióját különösen megkedveltük.

Lehet, hogy a tavasz idén úgy döntött, hogy elmarad, mi ennek ellenére elutaztunk, hiszen egy wellness panzióban így is klasszul el lehet tölteni azt a néhány napot!

   Valóban… Remekül szórakoztam…

A doktornő tanácsára nem lehet szaunáznom, szolizni a 20. hétig egyáltalán nem, forró vízben nem ücsöröghetek, viszont az úszás mehet.

Hát ez az a programpont, amit bárhol is legyünk, tutira kihagyok!

Szívesen megismerkednék olyan emberekkel, akik még nálam is jobban utálják a hideg vizet.

Ugye ez a magyarázata annak, hogy az úszás nem került be a kedvenc sportágaim közé?

A fincsi, meleg vízben becsszóra eltempózgatnék!

Az én drága férjem (némi lekifurdalással terhelten) szaunázott, pezsgőfürdőzött és gondterhelten válogatott az étlapról - merthogy istenien is főznek itt - és nagyon sajnált és mély együttérzéséről biztosított.

Ezalatt én, aki indulás előtt még egy helyes kis vírust is becsókoltam a gyerekektől,

(ha már lúd, legyen kövér), azt igyekeztem eldönteni az ágyban nyögve, hogy mi a jobb, az állandó orrfújás vagy a masszív hányinger?! Szomorú lemondással néztem a fürdőszobában a gyertyákkal körberakott sarokkádat és könyörögtem, hogy aznap este ne menjünk le vacsorázni.

Home, sweet home…

Mindenütt jó, de betegnek lenni tényleg otthon a legjobb.

   És közben próbálom az új darabot.

Nem mondom, hogy könnyen, hogy ugyanolyan intenzitással, mint szoktam…

Nagyon szívesen elaludnék akár állva is, két mondat között és a mindent elsöprő hányingerre néha jobban figyelek, mint a partner végszavára, de most is eljön majd az az este, amikor már bent ül a közönség…

   Ja! És sűrűn emlékeztetnem kell magam arra, hogy a családban azért még akadnak emberek, akik szoktak enni, így aztán nagy duzzogva elmegyek vásárolni, otthon felöltöm mártír ábrázatomat, nekilátok és főzök valamit.

Azonban úgy gondolom, hogy tényleg mindenért kárpótol az érzés, hogy egy kis emberke növekszik a pocakomban.

Elég, ha magam elé képzelem az ultrahang képernyőjét és azt a pici fekete pontocskát,ahogy DOBOG…

2006. április

   Lehet, hogy castingot kellene tartanom nőgyógyászoknak?!

Úgy döntöttem, hogy még időben vagyunk ahhoz, hogy váltsunk és amíg nem késő, meg kell találnom azt a dokit, akiben maximálisan megbízom!

Miért van az, hogy olyan nehéz kiválasztani az orvost, akinél a gyermekünket világra szeretnénk hozni?

Aki tényleg megfelel?

Nekem is és a nem kevésbé igényes kispapának is…

És még a kórház is azok közül legyen, amely a kevés kiválasztott között szerepel…

Persze tisztában voltam vele, hogy az én imádott nőgyógyászomhoz és a köztünk hosszú évek alatt kialakult bizalmas kapcsolathoz nehéz lesz felnőni, de erre nem számítottam…

   Aztán ha nehezen is, de végül rátaláltam az „igazira”.

Erről akkor győződtem meg végérvényesen, amikor ismét „száműzetésben lévén” csak telefonon tudtam megkérdezni a vércsoport vizsgálat és az ellenanyag-szint eredményét, és bár tudtam, hogy 0 negatív a vércsoportom,  rossz eredményre ennek ellenére nem számítottam.

   Bénultan ültem hosszú percekig, majd kitört belőlem a zokogás a tehetetlenségtől, hiszen megint 200 km-re vagyok a lehetőségtől, hogy személyesen is intézhessek valamit.

   Rémületemből felocsúdva az első gondolatom az volt, hogy az orvosnak most mondania kell valami biztatót, amitől megnyugszom, ha felhívom…

   És mondott…

Én pedig megnyugodtam és már biztosan tudtam, hogy végre jól választottam…

   És betöltöttem a várva-várt 12. hetet!

Mondanom sem kell az aggodalom természetesen nem múlt el.

De a hányinger IGEEEEN!!!

Igaz, hogy csak a 14. héten, de egyik napról a másikra mintha elvágták volna.

A sors ismét kegyes volt hozzám!

Nem mondom, hogy hiányzik az érzés, de kicsit furcsa, hogy már nincs!

Még az a felelőtlen kijelentés is elhagyta a számat, hogy a babáért cserébe akár a terhesség végéig hajlandó lettem volna elviselni…

Persze mostmár könnyen beszélek!

És úgy érzem magam, mint a babavárás előtt.

Szédületes érzés, csúcsformában vagyok, sokszor emlékeztetnem is kell magam arra, hogy kicsit kisebb fordulatszámmal pörögjek, hiszen az épp’ hogy domborodó pocakomban ott lakik valaki, akiért felelősséggel tartozom.

   Megtörtént a nagy bejelentés!

Végre az egész család és az összes barát tudja, nem kell tovább titkolózni.

Óriási megkönnyebbülés, hiszen ez az, ami kitölti a gondolataimat, betölti napjaim minden percét, reggeltől-estig tudnék beszélni róla.

   Mocorog!!!

Nagyon korán megéreztem őt.

Pedig még bőven ráértünk volna…

De talán azért, mert annyira vártam, mert annyira figyeltem, mert annyira szerettem volna érezni már ezt az érzést…

És nemcsak az apró pici rebbenések…

A 14. hét végén már igen határozottan  tudatta velem, hogy: -„Hé! Én is itt vagyok ám!”

Azóta minden reggel és este egy kis idő csak a miénk és „beszélgetünk”, majd játszunk egy kicsit.

Én hanyatt fekszem, ő ezt valószínűleg nem szereti annyira, mint én, dudorodik, én simogatni kezdem a pocakomat, ekkor ő megnyugszik.

Kezdetben apukájának elég gyorsnak kellett lennie ahhoz, hogy időben elcsípje a DUDOR-t, de ahogy telik az idő, egyre jobban érezzük őt és a kis kalimpálásait!

Boldog vagyok, hogy már a férjem is érezheti őt és így közelebb kerülhetnek egymáshoz.

És nem tudom, hogy a meleg nem tetszik neki vagy a világosság, de vezetés közben mikor a pocakomra süt a nap, ő bizony közli, hogy valami nem stimmel!

Persze az is lehet, hogy nem ismerem őt még jól és valójában imádja ezeket a dolgokat és azért izeg-mozog?!

   Minden elhatározás hiábavaló…

Hogy ma este már igenis valami szépirodalmat fogok olvasni!

Reménytelen…

Minden elolvasott betűt hiábavalónak érzek, és nem érdekel, ha az nem „rólunk szól”.

   És hogyne venném zokon, amikor a férjem hajnali fél 2 körül félálomban motyogva közli, hogy ő mostmár tényleg inkább aludna és majd elmondom holnap, hogy mi újat tudtam meg…

   Persze ilyenkor szívesen emlékeztetném rá, hogy neki kellene csak igazán figyelnie, hiszen nekem könnyebb dolgom van, kilenc hónapig nevelgetem a testemben a gyermekünket és az érzést, hogy édesanya leszek…

   De akkor eszembe jut az, amikor valamelyik este a kocsiban teljesen váratlanul azt mondta, hogy azért, mert ő nem beszél róla mindig, azért ő nagyon sokat gondolkozik a kisgyerekünkön és nagyon várja!

   És eszembe jut, hogy délután csak azért hívott fel, hogy kapcsoljam be a rádiót, mert a szoptatásról beszélnek…

Úgyhogy elérzékenyülök, adok egy cuppanós „jóéjtpuszit” és lekapcsolom a kislámpámat!

2006. május

   Azért jutott erre a hónapra a sok napsütés mellé felhő is…

Nem is kicsi. A csúnyábbik fajtából.

Az AFP eredménye alacsony lett.

Persze hiába tudom, hogy nem kell neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, hogy a legtöbb országban már nem is végzik el ezt a vizsgálatot, hogy nagyon sok a referenciatartománytól eltérő eredmény: az eddigi aggódásom ez után a hír után mamut-méretet öltött.

És hiába minden…

 Ráadásul felkészülten vártam a kicsit alacsony eredményt, hiszen elvégeztettük az integrált tesztet is ezt megelőzően (tekintettel „hajlott koromra”), ami hat marker összevetéséből adja meg az eredményt, ami jó is lett; ez alapján a kockázat nálunk fél ezrelék alatt van és már itt is felhívták a figyelmemet rá, hogy ne ijedjek majd meg, ha az AFP eredménye kicsit alacsony lesz…

   Pedig megnyugtattak a genetikán is. Illetve próbáltak.

   És elrohantunk a 3D-s ultrahangra is újra, hogy az orvos, aki mindig olyan lelkiismeretesen megnéz mindent és elmagyarázza úgy, hogy meg is értsem, ezért nagyon nagyra tartom és maximálisan megbízunk a szakértelmében - és ha egy kicsit korábban rátalálok, talán orvosomnak is őt választanám-,  megnézhesse és elmondhassa, hogy mit gondol.

   És ő is csak nyugtatott, hogy valószínűleg minden rendben és semmiféle minor jel nem utal elváltozásra.

   És a húgom is csak azt tudta mondani, hogy tényleg ne aggódjak, mert nála is mind a két gyereknél alacsony lett az AFP érték és UGYE LÁTOM, hogy egészségesek lettek?

   Én mégsem nyugodtam meg.

Mert igenis sokszor eszembe jut, hogy ugye nincs semmi baj Dudorral és ugye, egészséges? És folyton aggódom!

Egészen addig, amíg ki nem bújik erre a világra végre…

   És újra megfogadom, hogy soha többé nem leszek terhes, mert én az ezzel járó idegeskedést és ezt a zsákbamacska-állapotot egyáltalán nem bírom!

  Viszont határozott kismama formám lett, büszkén viselem a pocakomat!

És a vadiúj kismamanadrágokat, ruhákat és felsőket, amiket beszereztem!

Miért hiszik azt sokan, hogy a nőnek ilyenkor nem kell túlzásba vinni az öltözködést és a vásárlást?

Hogy ki lehet húzni pár kismamás darabbal?

Hogy most nem szeretek ugyanúgy új cuccokat venni és csini lenni?!

Én eddig is élveztem, hogy nő vagyok és nőies lehetek, miért lenne ez másként most, amikor nőiségem most teljesedik csak ki igazán…

 És el kell kezdenem odafigyelni arra is, hogy ne hízzak meg nagyon! És nem csupán hiúságból, hiszen a sok felesleges kiló nem jó egyikünknek sem.

Nem tagadok meg magunktól egy falatot sem, de azt azért nem mondanám, hogy kettő helyett eszem!

(Sajnos néha még mostanában is előfordult az, ami a pocakos állapot előtt nagyon is jellemző volt rám, hogy néha bizony elfelejtek enni…

De egyre ritkábban. Minden nap figyelmeztetem magam arra, hogy most nemcsak magamra kell odafigyelni! Enni kell!)

 Imádom az epret, a zöldalmát, a dinnyéket, a karalábét!

Egyedül a fagyi a gyengém…

Ez azonban cseppet sem meglepő, eddig sem volt ez másképp!

  Mostanáig rendszeresen mozogtam, végigtáncoltam a zenés előadásokat is, egy-két hét azonban és vége az évadnak! Elkezdem a kismamatornát és azt hiszem a kismamajógát is kipróbálom.

Hiányozna is a mozgás!

Visszahíztam az első három hónapban leadott kilókat, így tulajdonképpen most indulok ”nulláról”.

Szerencsés vagyok.

   Még néhány előadás és vége…

Igen, azt hiszem erre mondják, hogy egyik szemem sír, a másik nevet!

Hiányozni fognak a próbák, a kollégák, az előadások előtti készülődések és az a hangulat, amikor a takarásban állok kezdés előtt; a perc, amikor elkezdődik és amikor vége van…

Még az is, hogy utálok lesminkelni…

   Pedig erre a pillanatra várok már régen, hogy semmi más ne legyen, csak várhassam ŐT és aztán VELE lehessek!!!!

Milyen furcsák is vagyunk mi emberek…

 

 2006. június

KISLÁNY!!!!!

Hogy gondolhattam egy percig is másra?!

Pedig „tudományos alapon” a pocaklakó kisfiú.

Akármilyen táblázatot is néztem eddig.

Még a keresztlányom is felhívott, hogy:

-„Kenyu! Dudor melyik hónapban költözött a pocakodba? Mert ha jól néztem az interneten, akkor ne lepődj majd meg, de Dudor nem kislány, hanem kisfiú!”

Mire én:

-„Cinikém! A doktor bácsi valószínűleg jól látta és hidd el, Dudor bizony kislány!”

-„De Keresztanyu! Én magamat is megnéztem. És a táblázat szerint kislánynak kellett l

lennem, és látod, az is lettem!”

?

A kínai fogamzásnaptár szerint az életkorom és a hónap alapján: kisfiú.

A holdnaptár szerint: kisfiú.

A fogamzás időpontja szerint (közvetlenül az ovuláció előtt): kisfiú.

Erre tessék: KISLÁNY!!!!!

   És ez így van rendjén…

Mert micsoda dolog lenne, ha csak úgy mi magunk eldönthetnénk, hogy ki érkezzen közénk…

Azok a bizonyos felső hatalmak vagy a véletlen (kinek-kinek meggyőződése szerint) mégiscsak jobban tudja ezt nálunk!

   És ahogy kezdtem felfogni a hírt, lelki szemeim előtt megjelentek a csini ruhácskák, a copfok és a masnik, a  billegő kis lábak az óriási körömcipőben, a szüntelen csacsogás, dumcsis cukrászdázások…

   A szerelmes pillantások, ahogy Apucira néz és hol leszek én ebben a szerelemben?!

LESZ EGY LÁNYUNK.

   Lehet, hogy át kellene értékelnem magamban az önmagamról kialakított képet?!…

Furcsa élmények érnek a várandósság alatt és többször rá kell döbbennem, hogy máshogy viselek dolgokat, mint azt eddig gondoltam…

   Valahogy én mindig azt hittem – és az eddigiek általában ezt is bizonyították – , hogy én egy strapabíró csaj vagyok…

Aztán tessék! Kidőlök egy kis terheléses- vércukor vizsgálattól?

   Pedig sok jót tényleg nem hallottam róla a többi kismamától, tehát nem kellett volna, hogy váratlanul érjen a dolog.

Reggel az első vérvétel alkalmával bevallom furcsállva nézegettem azt a kismamát, aki a laborban található ágyon „heverészett”, kicsit sem vidám ábrázattal.

  Aztán nagy levegő, hősiesen legyűrtem éhgyomorra – egy húzásra – a glükóz-oldatot. Elköszöntem, tudván, hogy még nem ehetek és legközelebb 120 perc múlva van jelenésem az újabb vérvételre.

  Beültem a kocsiba, elvittük a húgom kisfiát teniszezni és mire hazaértem, már éreztem, hogy baj van.

Elterültem az ágyon, forgott velem a világ, küzdöttem a hányingerrel, az erő elszállt belőlem és síron túli hangon kértem a férjemet, hogy vigyen majd vissza a laborba, mert én így biztos nem tudok vezetni…

   Aztán a laborban tájékoztattak arról az aprócska tényről, hogy tulajdonképpen el sem szabadott volna mennem és hogy ennyi rohangálás még akár az eredményt is megváltoztathatja.

   Nos, eme mondat hallatán én rögtön szentül megfogadtam, hogy legyen bármilyen rossz is az eredmény, nincs senki, aki engem rábír, hogy ezt a vizsgálatot újra végigcsináljam!…

   Mázlista dög vagyok.

Mert persze, hogy rendben volt minden!

  Túl vagyunk az első közös tengerparti nyaraláson.

Persze Ő ebből a pocakomban még biztos nem túl sokat értett.

De remélem, hogy élvezte…

Az utazást kiválóan bírta.

Odafelé.

   Merthogy az út visszafelé három órával hosszabb volt, és ez pont azzal a három órával volt több, mint amit mi ketten egybenőve most elviseltünk.

   És hogy készültem a „Pocakkal a hőségben” témából…

Mire vigyázzunk, taktikák, praktikák.

Hogy napozás inkább szűrt fényben, (nagyon klassz napernyőnk van), sok folyadékot igyak, vegyek fel kalapot (bár ehhez már úgyis hozzászoktam), azok miatt a fránya pigmentfoltok miatt, stb…

És a remek ötlet, amire rátaláltam, hogy az úszógumiba pont belefér a pocak és így hason fekve a vízen ringatózva a hátamnak is szép színe lehet…

   Nos, készületlenül is jól meglettünk volna a kellemes késő tavaszi időben!

Merthogy a nyári hőség helyett idén ez jutott.

Egy kicsit több eső, mint jó lett volna, aztán sok-sok kellemesen meleg kirándulóidő (ami remek volt a városnézésekhez!) és egy nap fincsi meleg a tengerparti strandoláshoz.

   Klasszakat sétáltunk, megnéztünk egy csomó szépséges helyet, tömtem magamba a finomabbnál- finomabb herkentyűket és halakat és igyekeztem minél több fagyit enni!

Persze azóta itthon tombol a kánikula…

  Aztán többször végiggondoltam. Lehet, hogy jobb is volt így?! Hogy az időjárás is kifejezetten nekünk kedvezett?! Hiszen egyáltalán nem kellett szenvednem a hőségtől, viszont ott lehettem ezeken a gyönyörű helyeken és kifejezetten élveztem a nyaralást a pocakkal az első perctől az utolsóig! Hogy örülök, mert én ezt az időt most ajándékba kaptam…

2006. július

   Sok-sok program és nyüzsi, nyüzsi, nyüzsi.

Ez jellemzi ezt a hónapot.

És az a tény, hogy valahogy még mindig nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy nem bírom azt a tempót, amit pocak nélkül…

   Milyen jót nyaraltunk a gyerekekkel abban a wellness panzióban, ahol olyan „kellemes” napokat töltöttem tavasszal, várandósságom elején…

Most mindenért kárpótolva éreztem magam!

   Drága nagymamámmal és férjurammal elutaztunk pár napra Mátrafüredre.

Úgy éreztem, hogy most amíg még nem vagyok én is anyuka, teljes jogú kedvenc unokaként élvezhetem az ő figyelmét és kényeztetését, szeretetét és ő is az enyémet!

És az utóbbi években mindig csak futva találkoztunk, pedig régebben mennyi időt töltöttünk együtt!…

   Szükségem volt erre pár napra, hogy mielőtt megszületik az a valaki, aki mindennél fontosabb lesz az életben számomra, még minél többet megtudhassak az életéről és adhassak az időmből, a lelkemből, az életemből annak a drága nagymamának, akitől olyan sokat kaptam…

   Az édesanyámat; a feltétel nélküli szeretetet; azt, hogy ő melletem állt, bármi történt is

és az érzést, hogy fontos vagyok, amióta csak a világon vagyok…

   Végre a leendő apuka sem dolgozik, így elkezdhettük a beütemezett felújítást.

Az eredeti tervek szerint a hálószobát alakítjuk át teljesen.

Tapétázás, festés és úgy berendezni, hogy mi is és a baba is elférjünk.

   Nem könnyű feladat.

Hiába, hogy már mindent kitaláltunk és megterveztünk előre, nálunk ez nem megy olyan egyszerűen.

Soha olyan jókat és sokat nem veszekszünk, mint lakásfelújítás közben!

Minden jelentéktelen apróság különösen fontossá válik ilyenkor.

Mert nekem muszáj, hogy minden tökéletes legyen.

(Hogy azt edddig is tudta, hogy ilyen ragacsos a tapétaragasztó; hogy a kikevertetett szín csak majdnem ugyanaz, mint amit elképzeltem, hogy az a villanykapcsoló nem áll majd ilyen ferdén, ugye?!…)

   Kibírhatatlan vagyok…

De büszke vagyok rá, hogy még így nagy pocakkal is segítettem annyit, mint egyébként szoktam és tevékenyen részt vettem a babaszoba kialakításában.

    Mert végül babaszoba lett…

Amikor elkészültünk, az én drága férjem felvetette, hogy: -„Ez annyira szép lett, mi lenne, ha mi ide már nem költöznénk vissza? Legyen ez csak az ő szobája!”

   Persze ebben hamar megegyeztünk, csakhogy ez rögtön felvetett néhány újabb megoldandó problémát.

Hogy én eredetileg azt terveztem, hogy egy szobában lakunk majd, legalább az első évben, mert a közelség az nagyon fontos a babának.

Hogy szoptatni is kényelmesebb lett volna úgy, ha egy szobában vagyunk és persze rendben, hogy úgyis van légzésfigyelőnk, de én valószínűleg annyit sem tudok majd így aludni, mint amennyit egyébként sikerült volna…

(Kicsit sem vagyok bolond…

Néha még a húgom gyerekeihez – 9 és 7 évesek – is felriadok éjszakánként, hogy szuszognak-e; és ha a férjem lányai nem kukorékolnak korán reggel és tovább alszanak a megszokottnál, bizony hozzájuk is benézek, hogy minden rendben van-e?! Pedig ők 11 és 9 évesek!!!)

   És mi lesz a mi hálószobánkkal? Hol fogunk aludni?

Mert az a felújítás alatt kiderült, hogy a kanapé a nappaliban isteni és néhány napra nagyon kényelmes is, ha vendégeink vannak és hirtelen minden helyre szükség van, de hosszú távon nem kibírható…

  Tehát a nappali is teljes átváltozáson ment keresztül.

(Így utólag belegondolva elég muris, hiszen még nincs is olyan rég, hogy beköltöztünk, de tetszik, hogy a hálószobánk a sokszorosára nőtt, saját erkélye van gyönyörű panorámával.

   Mikor esténként kint ücsörgünk pont olyan érzésem van, mintha egy elegáns szállodai szoba teraszán csücsülnék…

Nem rossz dolog ez az embernek a saját lakásában. Feltéve, ha egyébként szereti ezt az érzést…)

A vendégfogadásra pedig maradt a „hall”, ami tulajdonképpen az ebédlő is egyben.

   És a szerepe olyan nagyon nem is vátozik, hiszen a vendégjárások nálunk eddig is hatalmas vacsorával kezdődtek az óriási ebédlőasztal körül, aztán valahogy mindig ott is ragadunk traccspartizni akár hajnalig is…

   Húúú!

Kíváncsi is vagyok, hogy alakulnak majd ezek a dolgok Eszter születése után.